2016. április 6., szerda

Harmadik Évad: Huszonhatodik Rész

Annyira aludnék még tovább, de valahogy képtelen vagyok. Pedig a szemeimet csukva tartom, hátha visszaragad magával az álom. De hiába próbálkozok percekig, tudom, hogy ez esélytelen. Szemeimet végül kinyitom és ahogy lenézek a karomra, fel is nyögök. Jobb kezemmel tépem ki az infúziót a bal kezemből. Hiába, herótom van az infúzióktól így inkább a fájdalom. Felülök, míg az infúzió helyére szorítom szabad kezemet. Körbe nézek, de semmi extra, csak egy szoba. Itt, a főhadiszálláson. Fejem kissé zúg, de azt hiszem, ezt nem csodálom. Bizonytalanul lépkedem végig a folyosón, egészen az irodáig. Ritka az olyan, hogy nincs ott valaki. Nekem most pedig szükségem van valakire, hogy elmondja, mi minden történt... A lendület, amivel benyitok, olyan, mint mindig. Az érzés, mikor benyitok, olyan, mint mindig. Én, ahogy benyitok, olyan vagyok, mint mindig. De ami bent fogad, az olyan, amit soha a büdös életben nem gondoltam volna. Nem, egyszer sem. Soha. Esküszöm, még elképzelni sem tudtam soha. Rendőr.
- Mi a fasz? - csúszik ki a számon, ahogy egyet már hátrább is lépek. Nem mondom, hogy utálom a rendőröket, de szakmámból adódóan megnehezítik az életemet.
- Ülj le - sóhajt fel engem nézve Ben.
- Jól vagy? - kérdi Zayn, ahogy lehuppanok mellé.
- Nem, és most nagyon nem - szűröm ki a fogaim között, ahogy leülök mellé.
- Te kitépted az infúziót?! - mordul rám, ahogy megfogja a kezem és megnézi.
- Nem szeretem - nézek rá értetlenül, mire megrázza a fejét és szám sarkába nyom egy puszit. Én pedig meglepődök... szóval most akkor így vagyunk? Most jóban vagyunk.
- Mrs. Wyne - köszörüli meg a torkát az egyenruhás férfi.
- Azt hiszem eljöttünk valami olyanhoz amihez még soha - dől hátra nevetve Luke én pedig felvont szemöldökkel nézek körbe.
- Hol van Stan? - kérdem értetlenül.
- Föld alatt - néz rám Zoe karikás szemekkel...
- Mi? - nyögök fel.
- Meghalt - simít végig a combomon Zayn én pedig elkerekedett szemekkel nézek körbe.
- Oh te jó ég mi a fasz - takarom el a szememet mikor Davere nézek.
- Gondoltam minek egy láb - nevet fel keserűen.
- Cseszd meg! - állok fel idegesen ahogy tovább takarom arcomat és igyekszem feldolgozni mindent amit pár másodperc alatt láttam és hallottam. Stan halott, Dave... Davenek mű lába van. Mi a jó büdös faszom. - Hány napja vagyok távol? - kérdem meg Zaynt nézve. És hirtelen össze szorul a szívem... mert ő itt van. Lehetett volna ő Stan helyében. Akkor valószínűleg azt érzeném amit Zoe. Hogy elbasztam. Mert ők elbaszták... Baszki... a kurva életbe!
- Körülbelül két napja hoztunk ki, és azon belül négy napig voltál bent... - néz rám ahogy vissza húz maga mellé a székbe.
- Részvétem - nézek fel Zoera mire ő elnéz oldalra és látom amint a könnyek gyülni kezdenek a szemébe, szinte kibuggyannak de nem engedi.
- Kösz az én lábam miatt is, van icipicit sietősebb dolgunk - nevet fel Dave mire elképedve ránézek. - Érted... sietős - nevet fel jobban mire elmosolyodom.
- Te teljesen örült vagy - rázom meg a fejem hitetlenkedve.
- Komolyan, levágják a lábad egy robbanógolyó miatt és de még poénkodsz - nyög fel Luke. - Legközelebb valaki a nyelvét vágja ki - kéri könyörgően mire Zoe felnevet.
- Szövetkezni akarnak - szól közbe Dervsih mire rá kapom a fejem.
- Ja igen, a rendőrségnek szüksége lenne ránk - villant felém egy mosolyt Ben majd az egyenruhás felé.
- Ránk? Mi történt, jön a harmadik világháború? - hökkenek meg. Ez most komoly? Ők kérnek segítséget tőlünk? Nem minket kéne lecsukni, megölni, elfogni majd megölniük?!
- FBI - szól rám a férfi mogorván.
- És az NCIS na meg egy kis CIA... - kotyog közbe Dervish.
- Nem - nyögöm ki felröhögve. Ez csak egy szar vicc?! - A picsába is a világ legnagyobb nemjét adom most! - dőlök előrébb ahogy senki nem röhög velem. Ez nem egy szar vicc... ezek komolyan gondolják.
- Maga szerint ide jöttünk volna ha nem kéne? - néz rám értetlenül a férfi.
- Látja? Én ezt leszarom - tárom szét a karomat. - Maga egyenruhában virít, én most keltem fel. Megölték egy barátomat, a másik már nyomorék, nekünk pedig van elég bajunk - szögezem le durván. Ezt senki nem gondolta komolyan hogy majd ilyen dolgokba belefolyunk!
- Maga szerint az én barátaimat nem ölik halomra? - nevet rám... engem ne nevessen ki ilyen kis pöcs.
- Maga van nálunk, tartoztassa magát. Nem mondta hogy élve ki is jut, attól amiért bejöhetett - szól rá Zayn mire a férfi mély levegőt vesz.
- Azt sem tudja miről van szó - néz rám undorral.
- Adj egy esélyt neki - nyög fel Zoe hátra hajtva a fejét. Ajkaimat össze szorítom, kezeimet pedig össze fonom mellkason előtt. Esélyt? CIA...FBI...NCIS... ha csak egyet mondanak ezek közül már sikítva rohanok hogy a mélybe vessem magam. Inkább mint ezek. Ez már azért az én becsületemnek is túl sok.
- Akik megtámadtak titeket köze van ehhez - ül le velem szembe és most már megértem. Zoe benne van. Akkor is ha mi nem... és nekem is benne kéne lennem ennyi miatt Stan miatt. Meghalt... képtelen vagyok felfogni hogy ő meghalt!
- Ennyi? - kérdem felvont szemöldökkel mikor ő nem fojtatja.
- Ha azt mondom hogy vannak olyan emberek akik azt hiszik átvehetik országok felett a hatalmat, akkor mit szólsz? - kérdi egy gyenge mosollyal.
- Hogy ott a CIA - villantok vissza rá egy mosolyt.
- És ha azt mondom hogy ezek fő országok? Az is ahol ti laktok? - sóhajt fel.
- London? - nevetem el magam.
- És még jó pár főváros - biccent nekem.
- Árulja már el nekem hogy lett egyik napról a másikra valakinek ekkora hatalma? - kérdem meg felnevetve. Ez abszurd. Esélytelen hogy ilyen könnyen valaki ekkora méretű terveket eszeljen ki.
- Remek kérdés, úgy hogy elbuktunk - ismeri be egyszerűen. Ez fáj, még nekem is. - Azonban tudunk mindenről szinte. A Threeről - sóhajt fel rám nézve.
- Szóval ezért van itt? - kérdésnek hangzik de ez kijelentés.
- A legjobban kellenek - fekteti tenyerét az asztalra és körbe nézek. A legjobbak?
- Mit várnak? Hogy helyre hozzuk a maga faszságukat? - nézek vissza rá értetlenül. Csak mert ez nagyon úgy hangzik.
- Nem pontosan így. Azt hogy segítsenek helyre hozni - rántja meg a vállát egy kínos mosollyal. - Én tárgyaló vagyok az ügynökségemnél. Általában hazudok, most nem fogok...
- Hányszor lőtte már ezt el? - vágok közbe mire féloldalas mosolya megjelenik az arcán.
- Komolyan mondom, ezt tudjuk mi és önök is. Ahhoz hogy Londont átvegyék, önöket kell kiiktatni, nem minket. Maguk irányítanak itt, legalábbis egyre inkább maguk - motyogja oldalra nézve Zoera. Tudja a történetét, valószínűleg mindannyiunk történetét tudja.
- De nem csak Londonról lenne szó, nem igaz? - motyogja közbe Zayn ahogy maga elé mered.
- A világon önök a legjobbak összesítettben. Maguk nem buknak le, önök tüntetnek el nyomokat, hoznak létre nyomokat másokhoz, önök akik betörnek akárhova és megölnek akárkit és akármennyi embert. Ismét őszinte leszek, maguk csak ölnek. Kedves Dave betör helyekre és dolgokat tüntet el. Önök a piszkos munkát végzik és mások takarítanak önök után, ami nehéz, ne higgyék hogy nem - hördül fel megrovóan. Szóval ő is egy ilyen takarító?
- Bemenni több ember közé és egymagad megölni őket az életed kockáztatásával, az nem nehéz - biccent neki Luke szemrehányóan.
- Mint mondtam, maguké a véres rész. A lényeg amit ki akarok ebből hozni hogy önök viszik az aranyat ezek területén. Nem véletlen kellenek nekünk.
- Kellünk... - mosolyodom el lehajtva a fejemet.
- Több millió ember élete fog megváltozni... sőt az egész világ megváltozik ha akár egy nagyobb országot is elfoglalnak - néz mélyen a szemeimbe én pedig tekintetemet elkapom. Egy kertes ház, egy férj és egy gyerek. Átlag ember élet. Fogva tartás, halott barátok, állandó rettegés, új melók, újabb lehetőségek a meghalásra és egyre rosszabb kapcsolatok. A mi életünk.
- Ti mit mondtatok? - kérdem meg halkan az asztal nézegetve.
- Igent - feleli elsőnek Zoe.
- Mindenki más - szól közbe Ben. - Úgyis mindegy már, nem? - kérdi gyöngén én pedig megrázom a fejem.
- Ha így állunk hozzá biztos - nevetek fel keservesen.
- Ön re is számítunk, Mrs.Wyne - szólal fel a férfi.
- Hogy hívják? - kérdem őt nézve ridegen míg belülről már harapdálom az ajkaimat.
- Uriel - biccent nekem én pedig felsóhajtok. Beletúrok a hajamba és Zoera nézek. Ő pedig állja a tekintetemet, itt mindenki más állná a tekintetem. - Kés, közelharc, fegyverek, osonás... és nő. Sajnálom de túl sok minden kiemelkedő ahhoz hogy elengedjük - szólal meg halkan.
- Elengedni? Most sorolta fel az indokokat miért sétálok el ha úgy óhajtok - mordulok rá.
- Jogos - feleli kimérten.
- Te miért mondtál igent? - nézek rá Zaynra értetlenül.
- Mert ez kurva fontos Jade - hangja halk, fáradt. Mióta vagyunk mi fáradtak? Mióta benne vagyunk ebbe... hány éve?!
- Szóval? - kérdi a férfi mire mérgesen dőlök hátra az ülésben.
- Kurvára mind megfogunk dögleni - közlöm velük a száraz tényt. - Itt ütöttek rajtunk és Stan meghalt, Dave egyik lába meg nyaralni ment... És azt hiszitek túléljük majd ezt? - félve nézek rájuk... mert halottak lesznek. - Az csoda hogy eddig nem halt meg senki. Most pedig Stan halott, én pedig kurvára élni akarok - csapok az asztalra idegesen. Hát nem értik?! Ezzel vége! Ha azt mondják hogy igen akkor mehetünk csoportosan koporsót választani! Koporsó? Felnevetek, de ők nem értik miért... koporsóra nem lesz szükségünk. Esetleg urnára...
- Zayn igent mondott már. És ő megfog halni. Jade, abba te halsz bele... leszarom hogy ti most szarba vagytok-e vagy nem - néz rám Zoe, hangja rekedtes. Talán a sok zokogás...
- Ez a bajom - nyögöm ki ránézve. - Mi itt kurvára mind megfogunk halni! - világítok rá a tényre amit úgy tűnik még mindig nem fogtak fel.
- És? - szólal meg halkan Dervish mire rá pillantok. Meredten bámulja azt az ujjait ami között egy töltényt forgat.
- Csesszétek meg! Kurvára csesszétek meg mind! - üvöltök rájuk, de senki nem válaszol. - Baszki én szeretek itt mindenkit... nemár - nyögök fel ahogy egyik tenyerem mögé temet az arcomat. Basszameg...
- Önök a legjobb ha...
- Fogja már be! Mi vagyunk a legjobban és kurvára megfogunk dögleni míg ön az irodájában néz utána más faszfejeknek. Lefogadom hogy valaki már Oroszországban beszél Puskinékkal, vagy hogy Mexikóban Xavierékkel és még millió országot tudok mondani nagy maffia fejesekkel. És valamennyien megfogunk halni. Már pedig képzelje el, csak azért mert a legjobban között vagyok még élni akarok. Sőt, terveim voltak a jövőre nézve. És ha ki mondom azt hogy igen, akkor ezeket akár ki is dobhatom a kukába! - hangon erőteljes, de nem tehetek róla. Most döntsem el hogy meghalok és feláldozom magam közvetetten a népért vagy... vagy élek egy darabig és mindenképp belefolyók Zayn miatt. - Leginkább te baszdmeg! - bökök rá Zayn mellkasára mire értetlenül rám pillant. - Tudod jól hogyha te azt mondod igen, akkor nekem már nincs más választásom! Mert kibaszottul függök tőled és mert szeretlek. De menj a jó kurvaanyádba Malik! - állok fel idegesen míg össze vissza kezdek járkálni. Ez nem az a pillanat amikor képes vagyok ülni. Nem... ritkán vagyok ennyire ideges. De beleegyezni abba hogy haljunk meg mindnyájan?!
- Akkor igen? - kérdi a férfi mire szúrósan ránézek, alig tart vissza valami attól hogy megfogjak egy fegyvert és hozzá vágjam. Ha esetleg olyant fognék ki a falón lógok közül amibe még töltény is van, akkor hasba lőném.
- Igen, és basszátok meg - közlöm szárazon.
- Jó, akkor indulhatunk - áll fel a férfi és vele együtt mindenki.
- Mi? Hova?! - kérdem értetlenül mikor Zayn felém indul.
- A kurva anyámba - villant rám egy mosolyt míg megfogja a karomat és húzni kezd maguk után.
- Ez tényleg nem poén. Meghalunk Zayn - szólók rá halkan ahogy lemaradunk a többiektől.
- Azt mondod? Eddig nem haltunk meg - néz le rám hetykén.
- Ha jól értettem, egy olyan világ méretű terror szervezet ellen kéne mennünk amihez nem elég az FBI, NCIS és még a CIA sem. És még fasztudja hány hivatalos szervezet. Szerinted túléljük? Nem. Szóval, nemsokára majd írok neked valami búcsúlevelet. Mert kettőnk közül úgyis én halok meg előbb - csapok mosolyogva a mellkasára. Hiszen ha ők így kezelik, akkor én is. Bár rohadtul nem így akarom, és rohadt nehéz is, és tudom hogy nem fog ez menni végig.
- Ne mond ezt - húz vissza közel magához ahogy egyik karjával lazán átölel és magához húz.
- Mit akarsz mit mondjak? - nézek fel rá értetlenül. - Ez az igazság, elvenned és esküvőt szervezned már nem kell. A viták is lazán megoldódnak majd. És úgy jöttem ki arról a helyről hogy nem leszek veled többet fasz ha túlélem, és akkor sem leszek fasz ha te az lennél. És tudod mit? Most ezt kurvára leszarom. Mert kibaszott köcsög akarnék veled most lenni, de nem leszek. Mert hát tudod... a harmincas éveimet már nem élem majd meg. Pedig esküszöm neked azt hittem megfogom... de rohadtul nem. És ez a te hibád lesz, mert leléphetnénk a picsába. Csak akartam hogy ezeket tudd - hadarom el neki mérgesen.
- Még ebben a hónapban elveszlek feleségül - suttogja a fülembe én pedig eltolom magamtól a fejét.
- Soha nem lesz családunk, házunk, életünk. Vagy egy nyugodt délutáni vasárnapunk. Nem lesz gyerekünk. Nem lesz semmink - mondom kétségbe esve. - Meghalunk. Ennyi. Ez halálos ítélet. És ne mond hogy ez nem igaz, tudod hogy az - csuklik el a hangom.
- Babe - szorít jobban magához míg hangja mélynek tűnik... gondolom igyekszik erős lenni.
- Zayn... kurvára ajánlom neked hogy én halljak meg előbb. Mert ha te, esküszöm szétrúgom a segged - nézek fel rá idegesen ahogy ajkaimat lebiggyesztem ahogy a sírás fojtogat.
- Nem halunk meg, nyugi. Profik vagyunk, ott van a csapat - hadarja halkan ahogy puszikat kezd az arcomra nyomni.
- Stan is meghalt - szögezem le szárazon.
- Meg - csuklik el a hangja.
- Baszki Malik! - sírom el magam... ennyi kellett. Stan meghalt, látom amint Dave a lábával biceg... a mű lábával. És a csapatunk újra megindul, egy feladatot elvégezni. Csak ez a feladat most tízszer akkora mint szokott lenni. Ez nem London... ez az egész kibaszott világ. Akiket most nekünk kéne megmenteni. De esküszöm nekem nem ér annyit minthogy végre nyugodt életem legyen Zaynnal. Leszarom a többi embert, én csak végre magamnak akarok egy rendes és normális életet. Hívhatnak önzőnek, nem érdekel. Itt mindenki beleegyezett elsőnek, kivéve én. És én még mindig nem akarok. És nem érdekel ha ezért akárki is elítél, kíváncsi vagyok ő hogy döntene. Zayn... minden döntésem mögött ő áll. A gyomrom össze ugrik ahogy beszállunk a hatalmas fekete furgonba. Aztán megindulunk... megindulunk ugyan arra a kibaszott irányba mint Stan. Egyenesen a halálba...


Kukucs! Huh de sok mindent kéne most ide leírni. Először is, nyersen kapjátok a részt, amit sajnálok, de mivel olyan régen volt már rész, hogy egyszerűen nincs pofám tovább húzni. Igyekszem írni, a blog nem zárja be a kapuit, a storyt mindenképp lezárom. Egyszerűen a részek jönnek nagyon ritkán amit sajnálok, igyekszem összekapni magamat. Többet is szívják a véremet érte:D Szóval összességében: A blog nem zár be, a stroyt mindenképpen befejezem, észre fogjátok venni ha vége van, mivel írok lezárást és minden szépet jót, félbe hagyni biztosan NEM fogom. A részek ritkán jönnek, de igyekszem hozni őket. És nagyon sajnálom amiért kerek egy hónapot kellett várni erre a kis nyamvadék részre. Remélem azért örömmel olvassátok és nem okozok nagy csalódást. Imádlak titeket és köszönöm a végtelen türelmeteket:)

2016. március 6., vasárnap

Harmadik Évad: Huszonötödik Rész

Szemeimet kinyitom, lustán. Fejem oldalra fordítom, de semmi extra. Csak szürke falak. Na meg a fájdalom. Fájdalom a lábamban és a fejemben. Nyögve ülök fel és egyszerűen ismét előre fele kezdek sétálni. Egyszer ki kell jussak, nem? Muszáj volt már lefeküdnöm aludni tegnap... vagy ma. Fogalmam sincs, hány óra van, mióta vagyok itt. Óráknak tűnnek, vagy perceknek. Az időérzékem nulla. Bicegve haladok. Folyton balra fordulok, azt mondják az a kiút, nem? Apró lépéseket hallok. Értetlenül megállok és fülelek, de nem lesznek hangosabbak. Tovább indulok, a hang irányába akarok haladni. Néha jobbra fordulok emiatt. Megint rohanok. Fegyver, ütés, morgás. Léptek, futás. Hangok... és ez most furán hat ennyi csönd után. Megdermedek, ahogy meghallom Zayn hangját. Nem értem mit mond, de hallom, hogy ő az. Könnyek gyűlnek a szemembe, csak innen jussak ki most! Esküszöm kedves leszek vele, még ha nehéz is lesz és türelmes leszek vele! Remegve indulok meg újra a hangja irányába, a nevem az, amit ő mondogat. Értetlenül állok meg az egyik elágazásban. Középen a földön egy apró magnó, amelyből a nevem szól. Egyszerűen leülök a magnó mellé és felzokogok, ahogy azt hallgatom, ahogy a nevem ismétlődik. Az ő hangján. Jó pár percembe telik, mire csak hüppögve magam elé bámulok és hallgatom tovább a nevemet. Luke és Dervish... ők is ide értek be? Felállok, bár fáj minden porcikám. Főleg a lábam. Ám a másikkal, ami még viszonylag ép csak erősen rárúgok a magnóra. És a nevem folytonos ismételgetése megszűnik. Mint egy zombi, úgy indulok meg előre ismét. Kanyarok, zsákutcák, sokáig tartó folyosók. Nem egy nap alatt gondolták ki, hogy elrabolnak minket. De vajon csak hármunkat akarták, vagy többünket is? Oké, Zayn tudja, hogy mi történt. Dave él, egy térdlövésbe senki nem halt még bele. Ben, Zoe és Stan. Fogalmam sincs, mi van velük. Hány napja vagyok ebbe a szarba? Kissé megállok, ahogy megszédülök... túl régen ettem, vagy ittam. Szomjan halok, lehet ebbe fogok meghalni. Mennyire gáz lenne már?! Lassan indulok meg tovább és fogalmam sincs, miért, mennyit adnék most. Zayn, vagy egy pohár víz? Esküszöm kezd nehéz döntés lenni. Komolyan fogalmam sincs, hogy telik az idő. Ugyanolyan fényviszony mindenhol, ugyanolyan koszos falak mindenhol, ugyan az a tempó, amit diktálok magamnak... egyedül a fáradtság, kétségbeesés, szomjúság és éhség változik. Rossz irányba. Testem elernyed, ahogy meglátok egy ajtót, azt hiszem először fel sem fogom. Csak azért állok meg, mert annyira kiugrik az eddigi képből. Pedig nem nagy, tiszta, vagy feltűnően koszos... egyszerű, sima ajtó. Zakatoló szívvel, lassan, kissé szédülve lépek oda és nyitom ki. És mintha a kilincs lenyomása túl sok erőt igényelne, apró fekete pontok kerülnek a látóterembe. De nem csak ennyit aktivál egy idióta kilincs lenyomása. Talán a francia idegenlégiót is mozgósítja, de ha azt nem, akkor az NCIS egyik kis csoportját. Mert egyszerre, úgy első pillantásra legalább harminc fegyvercsővel nézhetek szemet. És hiába vagyok félig kiszáradt állapotban, azt még tudom, hogy a torkolattűz bizony káros az egészségre. Kezeimet felemelem, eszemben sincs harcolni, vagy küzdeni. Látom valamelyik férfi arcán a mosolyt. Én kamerákat keresek a tekintetemmel, nem egy gúnyos mosoly érdekel. Találok is kamerát, vagyis képernyőket. Rengeteget, a labirintusról. De Luke-ot vagy Dervish-t nem.
- Sokáig tartott kislány - szólal meg valaki, mire lassan odapillantok. Mintha egy fejmozdítással lefutottam volna egy maratont. Egy másodpercembe telik míg felfogom, el fogok ájulni. És több nem is kell, egyszerűen összeesek. Igaza van... sokáig tartott...

---


Hasogató fejfájás, szemeim kipattannak. Rács... de nem csak egy kis résznyi rács. Csak rács. Oldalra fordítom a fejem, ahogy felülök... minden rács. Mintha egy kibaszott ketrecben lennék.
- Másik irány - szólal meg egy fáradt hang, mire Luke-ra kapom a tekintetem. Aztán Dervish-re. Úgy tíz méterre lehetnek tőlem, külön-külön álló kis ketrecekben. Annyira nem is kicsik, sőt egész nagyok. De nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy ketrecek.
- Meséljetek - állok fel rögtön, de hangom rekedt és el is csuklik. Fogalmam sincs, mikor beszéltem utoljára.
- Négy nap telhetett el azóta, hogy elköszöntünk, azt hiszem - vonja meg a vállát Luke. Arcán a borosta már kezd eléggé nagy lenni, ettől pedig sokkal idősebbnek tűnik, vagy talán csak megviseltebbnek.
- Három napja vagyunk már itt! Hol a faszomba voltál te?! - kérdi felhördülve Dervish.
- A labirintusban - közlöm egyszerűen.
- Mennyi idő alatt jutottál ki? - vonja fel a szemöldökét Luke.
- Kettő biztosan volt - motyogom halkan, ahogy lábamat felhúzom és megnyomkodom sérült bokámat. - Aztán elájultam, gondolom ezért volt ennyi idő - magyarázom ki magam, mintha érne valamit.
- A lábad miatt eltekintek a szar eredménytől - morogja Luke elfeküdve a betonföldön.
- Eredmény? - hördülök fel ránézve. - Hát te kibaszott hülye vagy - közlöm egyszerűen és inkább csak újra kötöm a sálammal a lábamat. Ami még mindig fáj... Milyen eredmény?! Kibaszottul elraboltak minket, ő meg még leszól, amiért nem gyorsan jutottam ki abból a szarból?! Oldalról kemény vízsugár talál telibe. Én pedig beszívom a levegőt a hirtelen sokkra és hidegre. Felállok és a rács széléhez megyek, de a vízsugár továbbra is telibe talál. Beletelik három percre, mire a dermesztő jégsugár eláll. Én pedig ott állok meggörnyedve, köhögve, mint egy lelocsolt macska. Hajamból csöpög a víz, szemeim kikerekedve, remegek a hideg miatt. És talán a hirtelen ért sokktól. Egyszerűen a térdeimre ereszkedem és lihegni kezdek, miután a köhögés megszűnik.
- Jól vagy? - kérdi halkan Luke, én pedig megrázom a fejemet. Felállok és körbenézek. Odasétálok a rácshoz és megnézem a kis ajtót. Szintén rács, csak még egy plusz lakat. Egyszerűen rárúgok minden erőmből, ahogy elönt a düh. Nem egy állat vagyok! És az ajtó egyszerűen kicsapódik, a lakat elröppen, hangos csattanás, ahogy a fém a fémhez ér.
- Szólj, ha fekete szem dolog van - hördül fel Luke.
- Nincs még az - morgom, ahogy kilépek a ketrecből. Bár a világ szürkébb egy fokkal, ez határozottan nem a fekete szemes énem. Luke rugdossa egy ideig a zárat és neki is kipattan. Intek Dervish felé, hogy segítsen neki, aztán előre indulok. Szembe jön velem egy fegyveres férfi. Látom a fegyver csövet, odalépek és félre ütöm. Nyakára könyököm mér ütést és ezzel négykézlábra is esik. De a fegyvere a kezembe marad. Lábbal rúgok arcába, amitől elterül a földön, majd ahogy átlépek felette a homlokába eresztek egy golyót. Hátra pillantok és látom, amint ők felém igyekeznek. Dervish kezébe nyomom a fegyvert és rögtön meg is indulnak előre Luke-kal. Én pedig maradok hátul. És nem véletlen. Hátra fordulok az ajtónyitódásokra. Túl sötét van a ketreceken túl... oldalra indulok sietve és máris emberekbe ütközöm. Kezem előbb lendül, mintsem, hogy felmérjem hányan vannak és milyen fegyverekkel. Két ember a földön, lövések Dervish-ék irányából. Fáradtan nézek fel a három férfire, akik felém lépkednek, felém tartott fegyverekkel. Én pedig csak hátrább lépdelek. Túl fáradt vagyok... annyira nehéz rávenni magam, hogy előre mozduljak és küzdjek. Úgy érzem, összeesek. Rám mosolyog az egyik. Egyre közelebb jön, nem tudok ilyen gyorsan hátra lépni. Megállok, ahogy homlokomnál megérzem a cső hideg végét. Nyelek egyet és a szemébe nézek, légzésem gyorsul. Félek. Ki ne félne? A csövet lassan lejjebb húzza, végig az orrnyergemen, orromon, majd megáll ajkaimnál. Alsó ajkamat kissé lehúzza vele. Ha belerakja a számba, onnan már képtelenség az én irányításom alá vonni a helyzetet. Ketten vannak mögötte. Ha kikapom a kezéből a fegyvert és lelövöm őt, akkor még az a kettő könnyedén megölhetne. Baszki! Szemeimet lehunyom és hátrább lépek. Majd ismét hátrább lépek egyet. Szemeimet kinyitom és látom, amint értetlenül néz rám a férfi. Vállamat megrántom, majd futni kezdek. Mert ugye a futás nem szégyen... épp, hogy beérek az ajtón, amelyiken Luke és Dervish is bement, mikor golyók pattannak mögöttem. Az ajtót bezárom és az első dolog, amit teszek, hogy elé tolom a szekrényt. Kissé zihálva fordulok meg és indulok el előre. Át egy következő ajtón. És meg is állok, ahogy szemem elé kerül egy fegyvercső. Elfintorodom és hátamat a falnak vetve egyszerűen lecsúszok. Annyi próbálkozás után, néha már unom. Néha már nincs semmi cél... minek kelljek fel és küzdjek, ha utána úgyis csak újabb ajtók és csapdák lesznek? Oldalra pillantok és látom, amint tovább fogja rám a fegyvert, én pedig csak elfordítom a fejem. Azt hiszem nem akarok a fegyvercsövébe nézni, ha meghúzza a ravaszt. De hát Jade Wyne vagyok... illene belenéznem. Lövés hangja, összerezzenek, de aztán csak rám esik a test. Felnyögök és elönt az undor, ahogy a vére érzem, hogy rám csorog.
- Hello Babe - lihegi Zayn, mire értetlenül meredek rá. - Csak gyere - gurítja le rólam a testet és már fel is húz.
- El fogok ájulni - nyögöm ki neki, ahogy megfogja a kezemet és maga után kezd húzni.
- Oké, később - néz hátra rám könyörgően, mire én lehunyom a szemeimet és hagyom, hogy maga után húzzon.
- Legalább megcsókolhatnál - sóhajtok fel, amint a falhoz nyom és lelő pár embert előttünk.
- Ígérem, hogy nemsokára feleségül is veszlek, bassza meg - néz a szemeimbe pár másodpercre, majd megfog és egyszerűen feldob. Én pedig sikítanék, de valaki befogja a számat. Jobban mondva Zoe, míg Ben felhúz a szellőzőbe.
- Hello - köszönök nekik, mire villantanak rám egy mosolyt, de túl fáradt vagyok viszonozni. Ígéretemet viszont beváltom és ahogy felfogom, hogy vége... egyszerűen kidőlök...


Kukucs! Igen tudom, elképesztően rövid rész. De inkább már kirakom mintsem várassalak titeket még tovább. Egy kommentelőnek választ adnék miszerint sajnálom, nem csak havonta hozok részeket, egyszerűen úgy ahogy írom őket és ki lesznek javítva. Ezek pedig sajna általában egy hónapra jönne ki. És ismét akkor egy fontos bejelentés. Rengeteget gondolkoztam és esküszöm nektek, rohaaaaaaaaaadt nehéz ezt kimondani de: a blog nemsokára bezárja kapuit.
Igen, azt hiszem ennek a storynak itt a vége, és már rég itt kellett volna hogy legyen a vége. Már nem élvezet írni, inkább szenvedés, Jade és Zayn párosunk mindent átélt azt hiszem. Így nemsokára várható a story vége. Nem tudom hány részen belül, fogalmam sincs még semmiről. Csak erről, azt hiszem ezt ki kellet mondanom. Pedig esküszöm még most is boldogsággal tölt egy hogy a blog átlépte a 400.000-es(!!!) oldalmegjelenítést, és hogy folyton iratkoztok még fel. 159 ember, te jó ég. Soha nem gondoltam volna azt sem hogy egy ötvenest elérek egyáltalán. Viszont, annak ellenére hogy ezt a blogot befejezem, csak azt jelenti hogy minden energiám a másik blogomra fog menni, mivel most az okoz akkora örömöt mint ez régebben. Sajnálom ha csalódást okoztam... imádás van!