Szemeimet kinyitom, lustán. Fejem oldalra fordítom, de semmi extra. Csak szürke falak. Na meg a fájdalom. Fájdalom a lábamban és a fejemben. Nyögve ülök fel és egyszerűen ismét előre fele kezdek sétálni. Egyszer ki kell jussak, nem? Muszáj volt már lefeküdnöm aludni tegnap... vagy ma. Fogalmam sincs, hány óra van, mióta vagyok itt. Óráknak tűnnek, vagy perceknek. Az időérzékem nulla. Bicegve haladok. Folyton balra fordulok, azt mondják az a kiút, nem? Apró lépéseket hallok. Értetlenül megállok és fülelek, de nem lesznek hangosabbak. Tovább indulok, a hang irányába akarok haladni. Néha jobbra fordulok emiatt. Megint rohanok. Fegyver, ütés, morgás. Léptek, futás. Hangok... és ez most furán hat ennyi csönd után. Megdermedek, ahogy meghallom Zayn hangját. Nem értem mit mond, de hallom, hogy ő az. Könnyek gyűlnek a szemembe, csak innen jussak ki most! Esküszöm kedves leszek vele, még ha nehéz is lesz és türelmes leszek vele! Remegve indulok meg újra a hangja irányába, a nevem az, amit ő mondogat. Értetlenül állok meg az egyik elágazásban. Középen a földön egy apró magnó, amelyből a nevem szól. Egyszerűen leülök a magnó mellé és felzokogok, ahogy azt hallgatom, ahogy a nevem ismétlődik. Az ő hangján. Jó pár percembe telik, mire csak hüppögve magam elé bámulok és hallgatom tovább a nevemet. Luke és Dervish... ők is ide értek be? Felállok, bár fáj minden porcikám. Főleg a lábam. Ám a másikkal, ami még viszonylag ép csak erősen rárúgok a magnóra. És a nevem folytonos ismételgetése megszűnik. Mint egy zombi, úgy indulok meg előre ismét. Kanyarok, zsákutcák, sokáig tartó folyosók. Nem egy nap alatt gondolták ki, hogy elrabolnak minket. De vajon csak hármunkat akarták, vagy többünket is? Oké, Zayn tudja, hogy mi történt. Dave él, egy térdlövésbe senki nem halt még bele. Ben, Zoe és Stan. Fogalmam sincs, mi van velük. Hány napja vagyok ebbe a szarba? Kissé megállok, ahogy megszédülök... túl régen ettem, vagy ittam. Szomjan halok, lehet ebbe fogok meghalni. Mennyire gáz lenne már?! Lassan indulok meg tovább és fogalmam sincs, miért, mennyit adnék most. Zayn, vagy egy pohár víz? Esküszöm kezd nehéz döntés lenni. Komolyan fogalmam sincs, hogy telik az idő. Ugyanolyan fényviszony mindenhol, ugyanolyan koszos falak mindenhol, ugyan az a tempó, amit diktálok magamnak... egyedül a fáradtság, kétségbeesés, szomjúság és éhség változik. Rossz irányba. Testem elernyed, ahogy meglátok egy ajtót, azt hiszem először fel sem fogom. Csak azért állok meg, mert annyira kiugrik az eddigi képből. Pedig nem nagy, tiszta, vagy feltűnően koszos... egyszerű, sima ajtó. Zakatoló szívvel, lassan, kissé szédülve lépek oda és nyitom ki. És mintha a kilincs lenyomása túl sok erőt igényelne, apró fekete pontok kerülnek a látóterembe. De nem csak ennyit aktivál egy idióta kilincs lenyomása. Talán a francia idegenlégiót is mozgósítja, de ha azt nem, akkor az NCIS egyik kis csoportját. Mert egyszerre, úgy első pillantásra legalább harminc fegyvercsővel nézhetek szemet. És hiába vagyok félig kiszáradt állapotban, azt még tudom, hogy a torkolattűz bizony káros az egészségre. Kezeimet felemelem, eszemben sincs harcolni, vagy küzdeni. Látom valamelyik férfi arcán a mosolyt. Én kamerákat keresek a tekintetemmel, nem egy gúnyos mosoly érdekel. Találok is kamerát, vagyis képernyőket. Rengeteget, a labirintusról. De Luke-ot vagy Dervish-t nem.
- Sokáig tartott kislány - szólal meg valaki, mire lassan odapillantok. Mintha egy fejmozdítással lefutottam volna egy maratont. Egy másodpercembe telik míg felfogom, el fogok ájulni. És több nem is kell, egyszerűen összeesek. Igaza van... sokáig tartott...
---
Hasogató fejfájás, szemeim kipattannak. Rács... de nem csak egy kis résznyi rács. Csak rács. Oldalra fordítom a fejem, ahogy felülök... minden rács. Mintha egy kibaszott ketrecben lennék.
- Másik irány - szólal meg egy fáradt hang, mire Luke-ra kapom a tekintetem. Aztán Dervish-re. Úgy tíz méterre lehetnek tőlem, külön-külön álló kis ketrecekben. Annyira nem is kicsik, sőt egész nagyok. De nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy ketrecek.
- Meséljetek - állok fel rögtön, de hangom rekedt és el is csuklik. Fogalmam sincs, mikor beszéltem utoljára.
- Négy nap telhetett el azóta, hogy elköszöntünk, azt hiszem - vonja meg a vállát Luke. Arcán a borosta már kezd eléggé nagy lenni, ettől pedig sokkal idősebbnek tűnik, vagy talán csak megviseltebbnek.
- Három napja vagyunk már itt! Hol a faszomba voltál te?! - kérdi felhördülve Dervish.
- A labirintusban - közlöm egyszerűen.
- Mennyi idő alatt jutottál ki? - vonja fel a szemöldökét Luke.
- Kettő biztosan volt - motyogom halkan, ahogy lábamat felhúzom és megnyomkodom sérült bokámat. - Aztán elájultam, gondolom ezért volt ennyi idő - magyarázom ki magam, mintha érne valamit.
- A lábad miatt eltekintek a szar eredménytől - morogja Luke elfeküdve a betonföldön.
- Eredmény? - hördülök fel ránézve. - Hát te kibaszott hülye vagy - közlöm egyszerűen és inkább csak újra kötöm a sálammal a lábamat. Ami még mindig fáj... Milyen eredmény?! Kibaszottul elraboltak minket, ő meg még leszól, amiért nem gyorsan jutottam ki abból a szarból?! Oldalról kemény vízsugár talál telibe. Én pedig beszívom a levegőt a hirtelen sokkra és hidegre. Felállok és a rács széléhez megyek, de a vízsugár továbbra is telibe talál. Beletelik három percre, mire a dermesztő jégsugár eláll. Én pedig ott állok meggörnyedve, köhögve, mint egy lelocsolt macska. Hajamból csöpög a víz, szemeim kikerekedve, remegek a hideg miatt. És talán a hirtelen ért sokktól. Egyszerűen a térdeimre ereszkedem és lihegni kezdek, miután a köhögés megszűnik.
- Jól vagy? - kérdi halkan Luke, én pedig megrázom a fejemet. Felállok és körbenézek. Odasétálok a rácshoz és megnézem a kis ajtót. Szintén rács, csak még egy plusz lakat. Egyszerűen rárúgok minden erőmből, ahogy elönt a düh. Nem egy állat vagyok! És az ajtó egyszerűen kicsapódik, a lakat elröppen, hangos csattanás, ahogy a fém a fémhez ér.
- Szólj, ha fekete szem dolog van - hördül fel Luke.
- Nincs még az - morgom, ahogy kilépek a ketrecből. Bár a világ szürkébb egy fokkal, ez határozottan nem a fekete szemes énem. Luke rugdossa egy ideig a zárat és neki is kipattan. Intek Dervish felé, hogy segítsen neki, aztán előre indulok. Szembe jön velem egy fegyveres férfi. Látom a fegyver csövet, odalépek és félre ütöm. Nyakára könyököm mér ütést és ezzel négykézlábra is esik. De a fegyvere a kezembe marad. Lábbal rúgok arcába, amitől elterül a földön, majd ahogy átlépek felette a homlokába eresztek egy golyót. Hátra pillantok és látom, amint ők felém igyekeznek. Dervish kezébe nyomom a fegyvert és rögtön meg is indulnak előre Luke-kal. Én pedig maradok hátul. És nem véletlen. Hátra fordulok az ajtónyitódásokra. Túl sötét van a ketreceken túl... oldalra indulok sietve és máris emberekbe ütközöm. Kezem előbb lendül, mintsem, hogy felmérjem hányan vannak és milyen fegyverekkel. Két ember a földön, lövések Dervish-ék irányából. Fáradtan nézek fel a három férfire, akik felém lépkednek, felém tartott fegyverekkel. Én pedig csak hátrább lépdelek. Túl fáradt vagyok... annyira nehéz rávenni magam, hogy előre mozduljak és küzdjek. Úgy érzem, összeesek. Rám mosolyog az egyik. Egyre közelebb jön, nem tudok ilyen gyorsan hátra lépni. Megállok, ahogy homlokomnál megérzem a cső hideg végét. Nyelek egyet és a szemébe nézek, légzésem gyorsul. Félek. Ki ne félne? A csövet lassan lejjebb húzza, végig az orrnyergemen, orromon, majd megáll ajkaimnál. Alsó ajkamat kissé lehúzza vele. Ha belerakja a számba, onnan már képtelenség az én irányításom alá vonni a helyzetet. Ketten vannak mögötte. Ha kikapom a kezéből a fegyvert és lelövöm őt, akkor még az a kettő könnyedén megölhetne. Baszki! Szemeimet lehunyom és hátrább lépek. Majd ismét hátrább lépek egyet. Szemeimet kinyitom és látom, amint értetlenül néz rám a férfi. Vállamat megrántom, majd futni kezdek. Mert ugye a futás nem szégyen... épp, hogy beérek az ajtón, amelyiken Luke és Dervish is bement, mikor golyók pattannak mögöttem. Az ajtót bezárom és az első dolog, amit teszek, hogy elé tolom a szekrényt. Kissé zihálva fordulok meg és indulok el előre. Át egy következő ajtón. És meg is állok, ahogy szemem elé kerül egy fegyvercső. Elfintorodom és hátamat a falnak vetve egyszerűen lecsúszok. Annyi próbálkozás után, néha már unom. Néha már nincs semmi cél... minek kelljek fel és küzdjek, ha utána úgyis csak újabb ajtók és csapdák lesznek? Oldalra pillantok és látom, amint tovább fogja rám a fegyvert, én pedig csak elfordítom a fejem. Azt hiszem nem akarok a fegyvercsövébe nézni, ha meghúzza a ravaszt. De hát Jade Wyne vagyok... illene belenéznem. Lövés hangja, összerezzenek, de aztán csak rám esik a test. Felnyögök és elönt az undor, ahogy a vére érzem, hogy rám csorog.
- Hello Babe - lihegi Zayn, mire értetlenül meredek rá. - Csak gyere - gurítja le rólam a testet és már fel is húz.
- El fogok ájulni - nyögöm ki neki, ahogy megfogja a kezemet és maga után kezd húzni.
- Oké, később - néz hátra rám könyörgően, mire én lehunyom a szemeimet és hagyom, hogy maga után húzzon.
- Legalább megcsókolhatnál - sóhajtok fel, amint a falhoz nyom és lelő pár embert előttünk.
- Ígérem, hogy nemsokára feleségül is veszlek, bassza meg - néz a szemeimbe pár másodpercre, majd megfog és egyszerűen feldob. Én pedig sikítanék, de valaki befogja a számat. Jobban mondva Zoe, míg Ben felhúz a szellőzőbe.
- Hello - köszönök nekik, mire villantanak rám egy mosolyt, de túl fáradt vagyok viszonozni. Ígéretemet viszont beváltom és ahogy felfogom, hogy vége... egyszerűen kidőlök...
Kukucs! Igen tudom, elképesztően rövid rész. De inkább már kirakom mintsem várassalak titeket még tovább. Egy kommentelőnek választ adnék miszerint sajnálom, nem csak havonta hozok részeket, egyszerűen úgy ahogy írom őket és ki lesznek javítva. Ezek pedig sajna általában egy hónapra jönne ki. És ismét akkor egy fontos bejelentés. Rengeteget gondolkoztam és esküszöm nektek, rohaaaaaaaaaadt nehéz ezt kimondani de: a blog nemsokára bezárja kapuit.
Igen, azt hiszem ennek a storynak itt a vége, és már rég itt kellett volna hogy legyen a vége. Már nem élvezet írni, inkább szenvedés, Jade és Zayn párosunk mindent átélt azt hiszem. Így nemsokára várható a story vége. Nem tudom hány részen belül, fogalmam sincs még semmiről. Csak erről, azt hiszem ezt ki kellet mondanom. Pedig esküszöm még most is boldogsággal tölt egy hogy a blog átlépte a 400.000-es(!!!) oldalmegjelenítést, és hogy folyton iratkoztok még fel. 159 ember, te jó ég. Soha nem gondoltam volna azt sem hogy egy ötvenest elérek egyáltalán. Viszont, annak ellenére hogy ezt a blogot befejezem, csak azt jelenti hogy minden energiám a másik blogomra fog menni, mivel most az okoz akkora örömöt mint ez régebben. Sajnálom ha csalódást okoztam... imádás van!
Kukucs! Igen tudom, elképesztően rövid rész. De inkább már kirakom mintsem várassalak titeket még tovább. Egy kommentelőnek választ adnék miszerint sajnálom, nem csak havonta hozok részeket, egyszerűen úgy ahogy írom őket és ki lesznek javítva. Ezek pedig sajna általában egy hónapra jönne ki. És ismét akkor egy fontos bejelentés. Rengeteget gondolkoztam és esküszöm nektek, rohaaaaaaaaaadt nehéz ezt kimondani de: a blog nemsokára bezárja kapuit.
Igen, azt hiszem ennek a storynak itt a vége, és már rég itt kellett volna hogy legyen a vége. Már nem élvezet írni, inkább szenvedés, Jade és Zayn párosunk mindent átélt azt hiszem. Így nemsokára várható a story vége. Nem tudom hány részen belül, fogalmam sincs még semmiről. Csak erről, azt hiszem ezt ki kellet mondanom. Pedig esküszöm még most is boldogsággal tölt egy hogy a blog átlépte a 400.000-es(!!!) oldalmegjelenítést, és hogy folyton iratkoztok még fel. 159 ember, te jó ég. Soha nem gondoltam volna azt sem hogy egy ötvenest elérek egyáltalán. Viszont, annak ellenére hogy ezt a blogot befejezem, csak azt jelenti hogy minden energiám a másik blogomra fog menni, mivel most az okoz akkora örömöt mint ez régebben. Sajnálom ha csalódást okoztam... imádás van!